A Balaton halbiológiai kutatásának haszna

Az elmúlt évtizedekben a tó élõvilágát az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete (Tihany) munkatársai - több más intézménnyel együtt - átfogóan kutatták, s tudományosan feltárták a Balatonban zajló folyamatok természetét, az élõvilág külsõ hatásokra adott válaszreakcióit, kölcsönhatásait, állapotváltozásait.
A közel 600 km2 felületû Balatonunkat - amely idõközben a világ egyik legalaposabban kutatott sekély tavává vált - természeti ritkaságai, táji szépségei, történeti emlékei és mindinkább elõtérbe nyomuló gazdasági hatóerõi az ország egyik legszebb és legértékesebb tájává avatják. A tó természeti adottságai révén biztosított pihenési, üdülési lehetõségekre a rohamos urbanizáció, intenzív mezõgazdaság, ipari tevékenység, turizmus, hasznos és káros irányban egyaránt rányomta bélyegeit, mely a flóra és a fauna, vagyis a tó biológiai struktúrájának egyre rohamosabb megváltozását okozták. Ezek a változások - fõleg az utóbbi 3-4 évtizedben - egyre gyorsabban és szélsõségesebben követték egymást. A mai Balaton és élõvilága nagymértékben különbözik a korábbi állapotokhoz képest. A tó hosszú idõszakra vonatkozó történetét a természetes környezet és az élõvilág (algák, gerinctelen szervezetek és a halközösségek) drámai változásai kísérik.
Az élõhely módosulásai (a faj-lakóhely és emberi eredetû kölcsönhatások), valamint a tavi anyagcsere megváltozásai (eu-trofizáció) hatottak a legmélyebben a halpopulációkra. A múlt század közepétõl a tó partvonalának eredetisége foko-zatosan megszûnt, s átalakult. Korai munkák sûrû hal-állományokról és fajgazdagságról számolnak be. A vízszabályozás és a berekterületek eltüntetése csökkentette az élõ és szaporodóhelyek sokrétûségét is. Mindez közvetlenül hatott az állományok és természetes utánpótlásuk egyensúlyára. A halak élõhelye fokozatosan kb. 1/3-ára zsugorodott.
A múlt század végéig összesen 34 halfaj elofordulását jegyezték fel. Napjainkig megjelent közleményekbõl a tóban és vízgyüjtõjén összesen 47 faj elõfordulásáról tudunk. Az utóbbi évtizedekben azonban csak 31 halfaj fennmaradását jegyeztük fel. A múlt századtól kezdve összesen 14 idegen halfajt telepítettek a Balatonba, illetve ezek közül néhány spontán bevándorló volt. Jelenleg kb. 20-24 faj gyakori, a halászok fogásaiban viszont csak 15-17 faj szerepel. Tavunkat fõleg
pontyfélék népesítik be. Domináns ragadozók a fogassüllõ ill. kõsüllõ), a ragadozó õn és a harcsa. Néhány, korábban kipusztultnak hitt halfaj (pl. a csapósügér, a feketesügér a tóból kiszorulva önfenntartó állományokat alkot az északi-, déli befolyók és a Kis-Balaton vízrendszerének refúgium területein. 1970-ben jelent meg a folyami géb, majd 1985-ben a Kis-Balaton I. rekonstrukcióját követõen az ezüstkárász, mely utóbbi elárasztotta a tó parti övét. A rendszeres telepítések eredményeként az angolnának (1961-tõl telepítették) és a busának (1972-ben kezdték telepíteni) sûrû állományai alakultak. A különbözõ biotópokat benépesítõ halegyüttesekre alapvetõ hatással voltak a betelepítések, a fajok inváziója és eltünése, a tömeges halpusztulások (1965, 1975, 1977, 1978, 1981, 1984, 1985, 1988, 1991, 1994), a táplálékért/lakóhelyért való fokozott versengés, továbbá a különbözõ populációk egyensúlyának megbomlása.
Az "õsi" állapotokban a halprodukció nagymérvû lehetett. A századfordulótól a halászat intenzitása és az éves hozamok jelentõsen növekedtek a halászat technikai fejlõdésével. Az 1900-as években a hozamok 500 és 800 t/év között voltak. Az 1950-es években jelentõsen növekedtek 500-ról 1960 t/év-re. Az 1960-as évektõl napjainkig a halászzsákmány foko-zatosan csökkenõ tendenciát mutatott. Ez a tendencia összefügg a tömeges halpusztulásokkal, a trofikus állapot megváltozásával, és a halászat intenzitásának kb. 50 %-os csökkenésével, a halászat szelekti-vitásának és a halá-szott területek redukálásával. Ezzel szemben a sporthorgászok fogása 1950-1988 között megtízszerezõdött 50-rõl 550 t/év-re.
Az utóbbi 20 év során, 1972 és 1992 között, a halpopulációk sûrûsége és biomasszája többé-kevésbé követte a tó hosszanti trofikus grádiensét (hozamok: 7.6-46.3 kg/ha). A különbözo halfajok %-os megoszlását elemezve a hozamokban 1980 után, lényeges változás volt az angolna részarányának jelentos emelkedése. Az 1991-es tömeges angolna-pusztulást követoen a faj további telepítését betiltották, s jelenleg az állomány teljes lehalászása folyik. A busa arányának növekedése intenzív kopoltyúhálózás következménye.

Teljesen más kép rajzolható meg az egyes halfajok arányváltozásainak elemzése alapján. Ezek szerint az "õshonos" fajok általános ingadozása és aránycsökkenése jellemzõ a betelepített fajokkal (angolna, busa) és a bevándorolt ezüstkárásszal szemben. Az utóbbi 30 évben a különbözõ halfajoknak a kor-megoszlásában és növekedésében bekövetkezett változások kedvezõtlen irányt vettek. 1975 után a süllõállomány 1/2-1/6-ára fogyott, majd lassú regene-rációt mutatott. A keszegállomány népessége az eutrofizálódás fokozódásával és a halászat-intenzitás csökkentésével párhuzamosan növekedett, s az 1980-as évektol az idõsebb korcsoportok részaránya szignifikánsan nõtt, az állomány fokozatosan elöregedett, s a tömeges keszegpusztulás (1994) jelezte az 1970-es évekre jellemzõ intenzív halászat és szelektivitás visszaállításának szükségességét. 1994-ben végzett növekedésvizsgálatok a keszegek még lassúbb növekedését jelezték. Mindkét jelenség egyik oka a kékalga-toxinok tartós hatása lehetett. 1950-tõl az 1980-as évek végéig a garda népessége 1/10-ére zuhant, majd napjainkig lassú regenerálódást mutatott. A ragadozók fõ tápláléka a küsz népessége is folyamatos és drámai csökkenést mutatott, s hossz- illetve súlynövekedése jelentõsen lassult. A táplálék-hálózatok is érzékenyen válaszoltak a környezeti és közösségi változásokra.

A tó egészséges mûködését további vízminõség-változások gátolták. 1974/75 telén erõs algavirágzás alakult ki, az "eredmény" kb. 70 tonna hal elhullása volt. Az elsõ, nagy kékalga invázió 1982-ben fordult elõ. Egy kéthónapos csendes és száraz, meleg periódust követõen, 1994 augusztus második felétõl tragikusnak látszó állapot alakult ki, amikor egy kékalga faj robbanásszerû monokultútája alakult ki, mely az egész tóra kiterjedt (maximális biomassza 70 mg/l érték körüli volt). Az 1980-as években egy új, a légkörbõl nitrogént fixálni képes kékalga jelent meg és szaporodott el a Balatonban, mely fajnak bizonyos törzsei méreganyagok termelésére is képesek, s ezért a világ számos területén, az ivóvízbázisokban nem kívánatosak. Szerencsére, mennyiségük a Balatonban 1995-tõl nagymértékben csökkent, s ha az emberre nem is jelentettek veszélyt, az élõvilág túlzott elszaporodásukat nyilván megszenvedte. Ezen az idõszakon azonban már túljutottunk.
Az élõbevonat (perifiton) biomasszája 4.1 és 36.4 g/m2 szárazsúly /szubsztrátum között, a zooplankton biomasszája 0.49 és 1.86 mg nedvessúly/l/hó között, és a halbiomassza 71.6-90.4 kg/ha között változott a parti övben. A zoobentosz biomasszája 0.1-20 g nedves súly/m2 közötti volt. A biomassza és produkció adatokat kJ-re átszámítva igazolható, hogy a parti övben a primér produkció energiája sokkal nagyobb hatásfokkal épül át a halakba, mint a nyilt vízben. A planktonikus és bentikus táplálék-hálózatok érzékenyen válaszoltak a környezeti és közösségi változásokra. A parti övben jelentos energia áramlik a perifiton/zooplankton-bentosz/küsz-fogassüllõ táplálékhálózaton keresztül. Közelítõ becslésként, a 4,8-12,4 kg/ha mennyiségûre tehetõ küsz (Alburnus alburnus) állomány az ÉK-i medencében kb. 223-297 kJ/ha/7 hó, míg a DNy-i medencében 1236-1649 kJ/ha/7 hó energiát fogyaszt. Az ÉK-i medencében az energia kb. 11 %-a származik a zooplanktonból és kb. 89 %-a a bentoszból. A Balaton középsõ területein kb. 50-50 %, a DNy-i medencében kb. 14 és 86 % származik a zooplankton illetve zoobentosz táplálékláncból. A csúcsragadozó fogassüllõ (Stizostedion lucioperca) 3. életévétõl kb. 2,22-6,7 kJ/m2/év, 90-98 %-ban küszbõl álló táplálékot fogyaszt el, így a csökkenõ küsz-állomány fontos energia-közvetítõ a fenti táplálékhálózatokon belül. Bár az energia "szétszóródása" mind a parti övben, mind a nyilt vízben jelentõs, a perifiton-bentosz kapcsolata meghatározóbbnak látszik a perifiton-zooplankton útvonalhoz képest. A dévérkeszeg állomány kb. 93-141 kJ/m2/év mennyiséget fogyaszt, s a süllõ táplálékának csupán 2-10 %-át közvetíti. A Balaton elsõdleges termelése rendkívüli mértékben növekedett. Az energia hasznosulásának hatásfoka a halakban a tó hossztengelye mentén a nyilt vízben 0,045 és 0,06 % között, míg a parti övben 0,078 és 0,41 % között változik.
A tömeges halpusztulások hosszabb-rövidebb lappangási idõ után jelentkeznek, általában több tényezõ hatására. A különbözõ tényezõk között azonban mindíg van egy fõ ok, amely a halak leromlását, vagy pusztulását okozza. Emellett járulékos (késõbbi stádiumban jelentkezõ) okok között vírus-, bakteriális- és parazita-fertõzések is szóba jöhetnek, melyekre nézve a legyengült szervezet igen fogékony.

Az elsõ, tömeges halpusztulás 1965-ben történt (500 tonna) klórozott szénhidrogének felhalmozódásának a hatására. A következõ 10 évvel késobb, 1975-ben játszódott le (cc. 70 tonna), amelynek okaként több tényezõt feltételeztek. Az eredmény kb. 70 tonna hal elhullása volt. További, lokális gardapusztulás 1982-ben fordult elõ, melynek okaként villámcsapást (!!!) és azt feltételezték, hogy az elfogyasztott rengeteg szúnyoglárva megromlott a belükben!), majd 1985-ben (angolna) és 1987-ben (több faj) következtek ilyen események. Az okok többségét ismerjük, noha a járulékos és komplex hatások miatt némelyik oka nem kellõen tisztázott. Az 1975-ös, második, sokkoló hatású halpusztulást követõen, a vízminõség változását elõidézõ okok széleskörû kutatási programja kezdõdött. Emellett számos javaslat született a tó és halfaunájának folyamatos, komplex kutatására beleértve az idõnként elõforduló halpusztulások (1977, 1978, 1981, 1984, 1985, 1988) okainak feltárását és megelõzését is. A legtöbb kutatási javaslat még ma is megvalósításra vár.

1991 július-szeptember között fajspecifikus angolnapusztulás (cc. 40 t) játszódott le a Balatonban, amelynek elsõdleges oka -járulékos környezeti hatások mellett- az Anguillicola crassus fertõzés volt. A tömeges pusztulás a DNy-i medence parti övében kezdõdött. Az angolnák belsõ szervei (bél, úszóhólyag, stb) -még az egészségesnek látszó, ÉK-i medencébol származó példányoknál is- bevérzéseket és súlyos struktúrális károsodást mutattak. Említést érdemel, hogy 1985-ben a tó azonos területein, hasonló szimptómákkal (bevérzett bõr és belsõ szervek) tömeges angolna-döglés történt, de ekkor a fenti parazita még nem volt jelen.
A Balaton egy kéthónapos csendes és száraz, meleg periódust követõen, 1994 augusztus második felétõl tragikusnak látszó állapotba jutott. Ekkor az Anabaenopsis raciborskii robbanásszerû monokultútája alakult ki, mely az egész tóra kiterjedt (maximális biomassza 70 mg/l érték körüli volt).
A tó parti övében június második felétõl jelentõs keszeg- és más fajok pusztulása keltett riadalmat. A kiváltó ok nyilván a fentiekbõl kézenfekvõen következik. Már 1975. után jeleztük, hogy a Balatonon egyre sûrûbben ismétlõdõ halpusztulásokra lehet számítani, de mindez süket fülekre talált.
A Balaton halállományának kezelésével kapcsolatos irányelveket több dolgozat összegzi. Ezek alapját a természetes partok rekontrukciója és a tó mezotróf vízminõségének, s az ennek megfelelõ fauna (gerinctelenek és halak) rehabilitációja képezik. A tó haleltartó képességének és a halprodukciónak kedvezõ halászat és horgászat a tó egészségesebb mûködését segítené elõ. Az 1970-es évekre jellemzõ, sokkal intenzívebb és szelektívebb halászatra volna szükség a keszegfélék és az ezüstkárász állományainak visszaszorításához. Ugyanezt segítené a ragadozó halak (fogassüllõ, csuka, harcsa) fokozott telepítése is, mely stabilabb halállományt eredményezne. Ezekkel a beavatkozásokkal párhuzamosan szigorúan szabályozni kell a Balatonon a sporthorgászatot (létszám, kifogható halmennyiségek, mindenfajta etetés megtiltása, stb), és a halászati tevékenységet is a tó aktuális környezettani állapotáshoz, a halállomány mindenkori termelõképességéhez kell igazítani. Széleskörü, folyamatos kutatások a várható változások trendjének pontosabb elõrejelzését eredményeznék, és a tó kezeléséhez (management) nélkülözhetetlen ökológiai hátteret nyújthatnak. Ezt az egészséges mûködést további, kedvezõtlen vízminõség-változások gátolják.A tó jövõjét és további sorsát - a fentiek alapján - elõre jelezni aligha lehet. A tó élõvilágának regenerálódása döntõ mértékben a vízminõségváltozást elõidézõ környezeti hatások minimálisra csökkentésétõl függ.
Ezek kapcsán a hatékony szennyvíztisztítás és elvezetés, a Kis-Balaton Vízminõségvédelmi Tározó rekonstrukciójának befejezése, a parti-öv (nádasok) szigorú védelme, s a Balaton egészét érintõ minden hasznosításra kiterjedõ szabályzóknak a függvénye. A Balaton a legkülönbözöbb érdekszférák (idegenforgalom, üdülés, hajózás, halgazdálkodás, horgászat, területfejlesztés, vízgazdálkodás stb) ütközési zónája, mely érdekek optimális összehangolása jelenleg a legnehezebb feladatnak tûnik. A tó biológiai struktúrájának átalakulásáról, és az élõvilág erre adott biológiai válaszreakcióiról a közvéleményt korrekt módon kell tájékoztatni.
A Balaton folyamatos kutatásához meg kell teremteni az anyagi feltételeket. Az egyes gerinctelen szervezetek és halfajok állományainak ismerete döntõ jelentõségu a lezajlott és jövõbeli változások értékelése szempontjából. Az állományok biológiai szerepét tisztázó alapkutatásoknak ki kell egészülnie folyamatos halegészségügyi, halparazitológiai kutatásokkal. Ugyanígy szükséges a tó és környéke széleskörû, folyamatos (nem kampányszerû) botanikai-zoológiai kutatásának, mert egyébként a lezajló változások folyamatukban nem követhetõek. Tragikus, hogy amíg az elmúlt években az MTA-Miniszterelnöki Hivatal által támogatott kutatásokra 80-120 millió forint állt rendelkezésre, ez évben csupán 30 millió forint, ami azt jelenti, jó néhány téma (mint pl. az "õshonos" halpopulációk) folyamatos kutatása megszakad!
A Balaton halállományát érintõ bármely beavatkozáshoz (halászat, horgászat, telepítések, kifogható mennyiségek stb) a kutatási eredmények szolgáljanak tudományos háttérként. Ugyanakkor, a tó vízminõségének javítására tett korábbi javaslatoknak maradék nélkül meg kell valósulniuk, mert egészséges vízi környezet nélkül nincs egészséges, fajgazdag élõvilág. A Balaton tényleges haltermelõ képességéhez kell igazítani a halászati-horgászati tevékenységet, s el kell oszlatni azt a tévhitet, hogy a Balaton halprodukciója - a tó biológiai struktúrájának és összmüködésének egyedisége ellenére - végtelenül növelhetõ, terhelhetõ. A nem szelektív horgászatot ésszerûen korlátozni kell (maximális létszám, kifogható halmennyiség). A halállományt szelektív halászat tarthatja egészséges formában, ezt a tevékenységet amatõrök nem végezhetik, ez szakma, amit tanulni kell, s csak hosszabb idõ során lehet kellõ tapasztalatokat, jártasságot szerezni. Új halfajok meghonosítását a Balatonban csak széleskörû hatástanulmány alapján lehet megengedni, elsõsorban a visszafogásuk technikai megoldatlansága és ismeretlen környezettani hatásaik miatt.
 



Bíró Péter
az MTA levelezõ tagja
MTA BLKI Tihany

Balaton Kutatási Alapítvány