Magyar Tudományos Akadémia

Balatoni Limnológiai Kutatóintézet

története

írta

Herodek Sándor és Elekes Károly

A limnológia, azaz tótudomány a múlt század nyolcvanas éveiben indult rohamos fejlődésnek, amihez a lökést a mély tavak hőrétegzettségének felfedezése adta. A magyar kutatók nem sokat késlekedtek. A Magyar Földrajzi Társaság Lóczy Lajos vezetésével 1891-ben indította meg a Balaton Tudományos Tanulmányozását, ami 30 évig tartott, és a geológiát, hidrográfiát, meteorológiát, faunisztikát, florisztikát, antropológiát, néprajzot stb. felölelő eredményeit 32 kötetben tették közre. Nyilvánvalóvá vált azonban az is, hogy a tó gazdag élővilágán belüli érzékeny és bonyolult összefüggéseket csak a tó partján folyamatosan működő intézet kutathatja eredménnyel. A Nápolyi Zoológiai Állomáshoz hasonló intézmény létesítésére a Balaton partján a Kir. Magy. Természettudományi Társulat már 1894-ben javaslatot tett, de anyagi nehézségek és a világháború miatt 1925-ig kellett várni, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó Balatoni Biológiai Állomás Hankó Béla vezetésével megnyílhasson Révfülöpön, a mostani hajóállomás épületében. Ez is csak ideiglenes megoldás lehetett. Századunk elején, elsősorban Nauman és Thienemann munkája alapján, és a Nemzetközi Limnológiai Társaság megalakulásával (1922) a limnológia hatalmasat fejlődött, az édesvíz-ökológia irányába.

Hatalmas volt természetesen a fejlődés a biokémia, élettan, mikrobiológia, genetika és más kísérletes biológiai tudományok területén is, és mindezek számára otthont kellett teremteni. Gróf Klebelsberg Kuno , minden idők egyik legnagyobb vallás- és közoktatásügyi minisztere 1925-ben Országos Természettudományi Kongresszust hívott össze, amely elemezte az elméleti és az alkalmazott természettudományok hazai helyzetét, és 20 évre szóló, részben állami, részben társadalmi erőkkel megvalósítandó programot állított össze. Ennek részét képezte a Magyar Biológiai Kutatóintézet megalapítása. Klebelsberg hangsúlyozta, hogy Európában az egyetemi tanszékeken kívül kezdenek az önálló kutatóintézetek megjelenni, amelyeknek fő feladata egyértelműen a tudományos kutatás. Ilyenek voltak már akkor a Vilmos Császár Társaság intézetei Berlin-Dahlemben, és az első ilyen modern kutatóintézet lett hazánkban a tihanyi.

Az intézet helyét maga Klebelsberg választotta ki a Tihanyi-félszigeten, az Apátság alatt közvetlenül a vízparton. Az épületegyüttest Kotsis Iván tervezte. Alapkövét 1926. augusztus 25-én tették le.

A többszintes főépületben vannak a laboratóriumok, a könyvtár, igazgatói iroda, akváriumszoba és a műhelyek. Ehhez árkádokkal egyik oldalról a vendégház, másik oldalról kutatói lakóház csatlakozik. Változás az elmúlt évtizedekben annyi történt, hogy a vendégház még egy emeletet kapott, így most abban 15 vendégszoba, 2 appartman, száz fős előadóterem, étterem és gazdasági hivatal található, a lakóház pedig kutatóépületté alakult át. Az intézetet a 2 hektárnyi tóparti park teszi egyedülállóan széppé. A műúttól a hegy felé még 1 hektárnyi területen az idők során 6 lakóház épült a kutatók elhelyezésére.

A Magyar Biológiai Kutatóintézet 1927. szeptember 5-én nyílt meg. Balatoni Osztályát Hankó Béla , Általános Biológiai Osztályát Verzár Frigyes vezette, mindketten igazgatói címmel. Az első kutatógárdát Soó Rezső botanikus, Csík Lajos és Koller Piusz genetikusok, Müller Sándor, Méhes Gyula és Wolsky Sándor fiziológusok, Rotaridesz Mihály és Scherffel Aladár hidrobiológusok - mindannyian kiemelkedő tudománytörténeti nevek - alkották. Viszonylag kicsiny állandó állomány mellett kezdettől számos vendég dolgozott hosszabb-rövidebb ideig Tihanyban.

1929-ben Hankó Béla a Debreceni Egyetem Állattani Tanszékének professzora lett, és a Balatoni Osztály élére Klebelsberg az akkor már nemzetközi hírű hidrobiológust, Entz Gézát hívta haza Hollandiából, az ő hívására pedig Sebestyén Olga tért vissza az Egyesült államokból és kezdte meg sok évtizedes tihanyi munkáját.

A Tihanyban dolgozott kitűnő kutatók nevét terjedelmi korlátok miatt nem tudjuk mind felsorolni, az Intézet és a magyar biológia története azonban nagyon hiányos lenne, ha nem említenénk azok között, akik még a háború előtt érkeztek és több évet dolgoztak itt a kiváló morfológust, Krompecher Istvánt és a magyar genetika kitűnőségét Győrffy Barnát .

1936-ban Verzár Frigyes Tihanyból visszatért Debrecenbe, ahol az Élettani tanszék professzora volt, majd hamarosan Svájcba távozott. Ettől kezdve egészen 1943-ban bekövetkezett haláláig Entz Géza volt az egész Intézet igazgatója. A háború utolsó éveiben Wolsky Sándor mentette át az Intézet épületét és felszerelését teljes épségben ügyvezető igazgatóként. A háború végére azonban alig maradt kutató Tihanyban.

1945-ben Budapesten a tanszékek romokban álltak, a kutatók éheztek. A tihanyi Intézet kitűnő menedéket és kutatási lehetőséget nyújtott számukra. 1945-ben az orvos-élettanász Beznák Aladárt nevezték ki igazgatóvá. Vele erős élettani csoport érkezett Tihanyba, de a háború végével kezdett itt dolgozni a hidrobiológus Entz Béla, a zoológus Stohl Gábor, a genetikus Fábián Gyula, a biokémikus Krámli András, a mikrobiológus Horváth János és Zsolt János, az ökológus Udvardy Miklós és Felföldy Lajos is, a 18 új kutató közül csak a legismertebbeket említve.

1948-ban Beznák Aladár munkacsoportjával külföldre távozott. Összesen 11 kutató hagyta el az Intézetet. Az Intézet vezetését Horváth János vette át, aki a mikrobiológiai kutatásokat erősítette.

Az 1950-es évek első felében az - intézeti belső személyi ellentétek miatt - sűrűn változott az igazgató személye. 1952-ben Horváth János lemondott, Dudits Endre, a magyar állatrendszertan kiválósága vállalta az intézet vezetését, majd lemondása után Entz Géza megbízott igazgatóként vezette az Intézetet.

A morbus peninsularis néven ismert kórnak, amely a vezetés ilyen gyakori cseréjéhez vezetett, a kolóniában élő kutatócsaládok összezártsága lehetett a fő oka. Akkoriban nem volt még magánautó, televízió, de az év nagyobbik részében még Füredre sem volt egyszerű átjárni.

A tihanyi intézet 1951-ben került a Magyar Tudományos Akadémia főhatósága alá MTA Biológiai Kutatóintézete néven.

1956-ban a Magyar Tudományos Akadémia Woynarovich Eleket, a mezőgazdasági tudományok doktorát, elismert halbiológust nevezte ki az Intézet igazgatójává, akitől az intézet megszilárdítását és a hidrobiológiai kutatások fellendítését várta. Woynarovich alatt az intézet igazgatóhelyettese Entz Béla volt, az Intézet pedig három osztályra tagolódott. A Hidrobiológiai Osztály vezetője Sebestyén Olga, a Növénytani Osztály vezetője Felföldy Lajos, az Állattani Osztály vezetője Gellért József volt. 1955 óta már Tihanyban dolgozott Farkas Tibor, akinek nevét a vízi állatok zsíranyagcseréjének kutatása tette nemzetközileg elismertté. 1957-ben Fábián Gyula átment a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, ahol az állattan professzora lett. Ebben az évben került Tihanyba Ponyi Jenő, Tölg István és Herodek Sándor. A kutatólétszám Woynarovich idejében 11 főről 15 főre emelkedett. A Növénytani- és az Állattani Osztály is zömmel hidrobiológiai kutatásokat végzett, Gellért József maga rendszertanász protisztológus volt.

1962-ben az MTA Biológiai Tudományok Osztálya fejlesztendőnek nyilvánította a biofizikát, biokémiát, molekulárbiológiát, élettant és genetikát, szinten tartandónak a növénytant és állattant, és visszafejlesztendőnek az antropológiát és hidrobiológiát. A határozat tette lehetővé az MTA Szegedi Biológiai Központjának a megalapozását, a kísérletes biológiai kutatásoknak a nemzetközi élvonalba emelését. Külföldön viszont ekkor már az ökológiai kutatásokat kezdték fejleszteni, felismerve a globális ökológiai válság veszélyét.

Az Intézet igazgatójává 1962-ben Salánki Jánost nevezték ki. Woynarovich Elek a Debreceni Egyetem Állattani Tanszékének professzora lett, majd évtizedekig a FAO keretében végzett nagy nemzetközi elismertést kiváltó munkát a haltenyésztés területén a fejlődő országokban. Eredményeit később itthon Széchenyi-díjjal ismerték el. Woynarovichot követve Tölg István is elhagyta az Intézetet, 1965-ben pedig Felföldy Lajos, Tóth László és Szabó Ernő távozásával megszűnt a Növénytani Osztály. Entz Béla 1965-től 9 évig külföldön dolgozott.

A Salánki Jánossal érkezett új kutatók S.-Rózsa Katalin, Zsolnai-Nagy Imre és Lábos Elemér voltak, akikhez pár év alatt csak a fontosabb neveket említve Hiripi László, Elekes Károly és Kiss Tibor csatlakozott. Az így kialakult új Kísérletes Állattani Osztály a gerinctelen állatok, elsősorban puhatestűek és kisebb mértékben a rovarok neurobiológiájára szakosodott. A szorosan összefogott osztályon belül kialakult az egymással együttműködő elektrofiziológiai, morfológiai és biokémiai részleg. Míg az Intézet Balatoni Osztályán, majd az annak utódjául tekinthető Hidrobiológiai Osztályán a fő feladat kezdettől fogva folyamatos volt, a Balaton ökológiájának megismerése, addig az Általános Biológiai Osztályon ill. az annak utódját jelentő Kísérletes Állattani Osztályon korábban igen különböző, sokszor nagyon magas szintű, de néhány kutatóra és néhány évre korlátozott témák futottak, azaz számos nagykutató töltött itt eredményes éveket, de nem alakult ki tihanyi iskolájuk. A hatvanas évek közepétől ezen az Osztályon is olyan egységes és állandó kutatási irányzat alakult ki, amelyet hazánkban itt művelnek a legeredményesebben, és ez nemzetközi ismertségre tett szert. A munkának ilyen összpontosítását és specializálását a tudomány fejlődése tette szükségszerűvé. Az 1969-ben megnyílt MTA Szegedi Biológiai Központban már külön intézetek foglalkoztak olyan tudományágakkal, amelyekre 1927-ben Tihanyban egy-egy laboratórium jutott.

Az 1965-ös nagy halpusztulás arra késztette a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy a hidrobiológusok számát kissé emelje, így került az Intézetbe 1966-ban Oláh János és 1967-ben Bíró Péter. A rohamos algásodás és az 1975-ös halpusztulás hatására az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács 1976-ban megindította a Balaton regionális komplex környezetvédelmi kutatási programját, amelyet azután 1981-1985 között az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal által irányított "A Balaton regionális környezetvédelmi kutatása" c. program követett. Ezeknek a koordinálására az Intézetben Programiroda létesült Máté Ferenc vezetésével. A korábbi egyoldalú intézmény-finanszírozáshoz a nyolcvanas években már jelentős témafinanszírozás járult.

A tó állapotának további romlása és annak felismerése, mekkora segítséget tud a kutatás nyújtani a víz védelmében, arra késztette a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy 1982-ben az Intézet nevét MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézetre változtassa, fő feladatává pedig a Balaton kutatását tegye (az MTA főtitkárának 8/1982.sz. utasítása). 1990-ben összesen 22 kutató dolgozott Tihanyban, részint állandó státuszon, részint pályázatok terhére alkalmazva, és felük foglalkozott Balaton kutatásával, a másik felük összehasonlító neurobiológiával.

1991-ben Herodek Sándor lett az intézet igazgatója, egyben a Hidrobiológiai Osztály vezetője. Igazgatóhelyettese Elekes Károly, egyben a Kísérletes Állattani Osztály vezetője. Témacsoport vezetők a Hidrobiológiai Osztályon: Bíró Péter, Herodek Sándor és Ponyi Jenő, a Kísérletes Állattani Osztályon: Elekes Károly és Salánki János.

Az új vezetés alapvető koncepciója az volt, hogy meg kell tartani Tihanyban az összehasonlító neurobiológiát, amely idestova három évtized alatt komoly szellemi és anyagi erőket gyűjtött, és amely az egyetlen olyan munkacsoport hazánkban amely komplex módon műveli a morfológiát, fiziológiát, és biokémiát, ugyanakkor a kutatók arányát 2:1 arányban el kell tolni a limnológia javára lehetőleg újabb fiatal kutatók felvételével. Így az Intézet megfelelhet annak a feladatnak, amit a neve is kifejez, ugyanakkor megmarad a neurobiológiának az eredményes munkához szükséges kritikus tömege. Jelenleg az intézetben négyen foglalkoznak vízkémiával, öten algológia-mikrobiológiával, egy fő a vízi makrofitonokkal, négyen a vízi gerinctelenekkel, hárman a halakkal és ketten vízi toxikológiával. Ugyanakkor a gerinctelenek idegrendszerének morfológiáját három, biokémiáját két, elektrofiziológiáját öt kutató vizsgálja. A határok természetesen nem merevek.